Poklade
(Kásád, Kátoly, Nagykozár)
Egykor a falvakban farsang idején az alakoskodások, vidám felvonulások és mulatságok természetesek voltak és nem volt ez másképp a baranyai horvátoknál sem. Igaz, a nagyközönség jobbára csak a méltán híres mohácsi busójárásról tud, de a szokás nyomait könnyű volt megtalálni a Dráva menti sokacoknál (Kásád, Alsószentmárton), a falusi sokacoknál (Kátoly) és a Pécs környéki bosnyákoknál (Nagykozár) is. Ahogy a többi szokás esetében, a Tanac-nak itt is kezdeményező szerepe van. Nem ő találja ki a népszokásokat, azok a múltban léteznek, de hogy az emlékekből program legyen, ahhoz már kellenek a Tanac táncosai, a Vizin zenekar, sokszor Végh Andor dudás, a baráti kapcsolatok, a program megszervezése, az anyagiak előteremtése és végül a település mozgósítása a nagy esemény napján. Emlékezetes pillanatok ezek, a vendégeket mindenütt nagy vendégszeretettel várják, a kátolyi, nagykozári pincesor (Ritics) életre kel, zeneszó és ének tölti be a környéket és a vidám mulatozást még az esti műsor és bál is követi.
Húsvéti kóló
(Lakócsa, Potony, Drávasztára)
Még Tanac nem is létezik, amikor egy beszélgetésben Andrásfalvy Bertalan akkori néprajzkutató felhívja Szávai figyelmét a Dráva menti archaikus húsvéti kólókra, mint amelyeket érdemes lenne videóra menteni, ha még feltalálhatók. Begovácz Rózsa (aki potonyi származású) segítségével el is indul a gyűjtés, Antus és Szávai beszélgetéseken vesz részt öregekkel, énekeket rögzítenek magnóra, majd 1986.04.27-én Begovácz Rózsa irányításával először Potonyban, majd ugyanazon a napon Lakócsán is sor kerül a filmes és videós gyűjtésre. Az utolsó pillanatban sikerül még rögzíteni a hagyományt. Ezek a Húsvétkor énekelt rituális (a lányok felnőtté válásához kapcsolódó) énekek, ezek dallamvilága, többszólamúsága, előadásmódja, szövegei és a hozzá járt egyszerű lépések mind-mind a több száz évvel korábbi időkbe, a balkáni gyökerek területeire vezetnek vissza minket. A gyűjtött anyag, kiegészülve a korábbi gyűjtők anyagaival már elég ahhoz, hogy meg lehessen próbálni a szokás felújítását az eredeti helyszíneken. Persze ehhez is, mint annyi máshoz, először pályázati támogatást kell szerezni, hogy az együttes útiköltségét, a zenekari díjakat, a szervezés egyéb költségeit valamiből fedezni lehessen. Vannak évek, amikor ez sikerül, s “Dráva menti tavasz” címmel a Tanac az érintett Dráva menti horvát községekkel fesztivált alapít. Felhangzanak a húsvéti énekek, felvonulással járják be Lakócsát, Drávasztárát, Potonyt. Drávasztáránál ideiglenesen megnyitják a határt és a vidám csapat zeneszóval, kishajóval megy át Horvátországba, a közeli Sopje településre, ahol folytatódik a fesztivál. Sikerül annyira aktivizálni a hosszú álomból ébredő Dráva menti horvát közösségeket, hogy a fesztivál immár a Tanac nélkül is életképes lesz, bár az együttes ezután is szívesen látott vendég.
Kraljice
(Szalánta, Németi, Baja, Csávoly)
Kraljice-szövegekkel Szávai és Antus először Matusek tanító úr kéziratos énekeskönyvében találkozik, aztán a szalántai-németi gyerekcsoportjuknak adott feladat nyomán több szöveg- és énekváltozathoz jutnak. Bárics Ivice segítségével Kátolyban látják az élő szokást és óriási szerencsével találkoznak egy 90 éves idős asszonnyal, aki elénekli és el is magyarázza a szokást, ahogy az gyermekkorában (a huszadik század első éveiben) volt. Végül a Kraljice (Pünkösdi királynéjárás) állandó programjává válik az együttesnek, elsősorban Szalánta-Németiben. Azon a napon először a Németi templomban vesznek részt szentmisén (alkalmanként énekelnek is), aztán táncolnak a templom előtt. Ebéd után indulnak el a kisebb és a nagyobb lányok csoportjai a kis királynővel, hogy énekükkel jobb termést, magasabb kendert, lent és sok jó szerencsét kívánjanak. Cserébe kisebb adományokat kapnak a háziaktól, amit a nap végén szépen elosztanak. Persze a nap folyamán a többiek sem unatkoznak: lovaskocsis, zenekaros felvonulás bolydítja fel a községeket, tánccal a keresztutakon. Az este itt is a kötelező fellépéssel, bállal folytatódik és zárul.
2011-ben Baján és Csávolyban a bunyevác Kraljicé-t mutatja be a Tanac. A bokodi bunyevác származású Antus korábban hatalmas örömmel és lelkesedéssel fedezi föl, hogy Baján még vannak olyan idős asszonyok, akik el tudják énekelni az énekeket és mesélni is tudnak a szokásról. A gyűjtött anyagra alapozva a Tanac próbatermében el is készül a program, amelyben a szokás énekein túl, néhány tánc is van. Igyekszenek a részletekhez is ragaszkodni, Szávai például Pest környékére autózik egy megfelelő, új kardért, ami a szokás tartozéka. A bajai Bunyevác Olvasókör-ben (Čitaonica) van a bemutató nagy sikerrel és másnap Csávolyban Mándity Mihálynak, a helyi hagyományok idős kutatójának csalnak könnyet a szemeibe a régi idők felidézésével.
Ivanje
(Felsőszentmárton)
Talán Felsőszentmárton az a település, ahol a legkevesebb erőfeszítésbe telt, hogy a szentivánnapi népszokás újra minden évben szokássá váljon. Napközben a felvonulás, a néptáncműsor, estefelé a vidám, fáklyás vonulás a Dráva holtágához (Mrtvica), a tüzek körbetáncolása, a fáklyák folyóba helyezése és az este végén a bál.
Karácsonyi köszöntők
(Szalánta, Pogány, Olasz, Szemely, Pécsudvard, Szökéd, Versend, Mohács, Kökény, Nagykozár, Siklós, Lakócsa, Tótújfalu, Felsőszentmárton, Dusnok)
Matusek tanító úr útmutatásai, Vujicsics Tihamér kottás könyvei, Nikola Tordinac leírása a 19. század végéről, imakönyvek, gyűjtések, beszélgetések mind-mind kellettek ahhoz, hogy a Tanac egyik legnépszerűbb szokása évről-évre megvalósuljon. Ez a köszöntő igazából férfidolog (egykor a falu pásztorai végezték), így a Tanac fiai, legényei a dudás zenekíséretével járták a Karácsony előtti napokban a baranyai és Dráva menti horvát falvakat. Karácsony közeledtével minden ünnepivé, emelkedetté válik és az archaikus szokás, az ének, nem utolsósorban a jó szívvel adott vendéglátás, étel-ital egy életre összekapcsolja ezeket a fiúkat a köszöntőkkel. Nem történhet meg, hogy a Szenteste előtti napokban ne induljanak útnak, mert várják őket és elmenni szent kötelesség. Igazi ünnep ez a baranyai bosnyákoknál és sokacoknál, a Dráva menti, Siklósra költözött sokacoknál, a mohácsiaknál és a Dráva menti horvátoknál is.
A szokás érdekes változata a dusnoki Koledo, amelyet néprajzi füzetek leírásából és hangfelvételekről rekonstruálnak. Ismét felejthetetlen élmény, amikor a havas téli estében, valahol a Duna-Tisza közén, néhány viharlámpás legény énekszóval bebocsátást kér a házakba. Az engedélyt megkapták és az este mindig emelkedett hangulatban telt el itt is. Szávai így ír erről:
Gyertek testvéreim, induljunk. Testvéreim az Úrban. Pásztorok vagyunk, a kifelé fordított subák fehéren villognak az éjszakában. Fényesek vagyunk, a súlyos csizmáktól a báránybőr kucsmákig, dudaszó kísér minket, kicsi templomot viszünk, benne jászollal, keveredik, kavarog bennünk minden érzés, áhítat, lelkesültség, lobogunk, mint a gyertya lángja. Háromkirályok álruhában, ajándékot hordozó pásztorok, csillagot, angyalt követve megyünk, megyünk Betlehembe.
Betlehem messze van. Az út sötét és csendes falvakon át vezet, elhagyott házak, elhagyott vidék, az ország széle, ahol a maroknyi, délről érkezett nép még él, küszködik, kitart és fogyatkozik. Kapuk nyílnak, ajtók nyílnak, szemek villannak, a lélek megtelik zenével: ünnep van! Ünnep és csoda. Visszatért a régi világ, ahol hitele volt a szónak, ahol édesanyánk, édesapánk szavaival köszöntenek ránk: eljött a Karácsony! A szűk, alacsony szobába alig fér a sok szép, fiatal, jótorkú ember, betlehemével, tarisznyájával, bundáival, az Urat dicsérő, zengő énekeivel. Megfátyolosodnak a szemek, félve, majd bátrabban mozdul a száj, már velünk énekelnek, ülve lerobbant díványokon, évtizede kopott székeken, az Úrjézus és Szűzmária fakuló képei alatt, ülve a hitben, a csodában. Eltelt ötven, hatvan, hetven év, de mi újra itt vagyunk, ősi nyelven, ősi szavakkal szólunk hozzájuk, kántálunk, énekelünk, mondjuk a köszöntőt. Legyen mindenki boldog e házban, szerencsét, egészséget és gazdagságot adjon az Isten! Hosszú életet, kevés dolgoznivalót! Legyen tele az istálló, az ól: kicsi tehén, borjú, malac, a baromfi meg annyi legyen, mint a kenyér morzsája! Az édes, áldott, ünnepi, karácsonyi kenyéré…
Pálinka mindenhol kerül, még a legszegényebbeknél is. Máshol bor, sonka, kolbász az asztalra: kolbász, amelyből akkorát kívánunk, mint a gerenda! Karácsonyi kalács... Leülnek kicsit az úton lévők, a fenn szárnyaló ének csöndes beszélgetéssé szelídül: ki maradt még, ki az, aki elment a tavaly még itt voltak közül, ki az, aki már a két bottal sem tud idejönni. Öregek, hátuk mögött egy végigdolgozott, végigküzdött élet. Öregek többnyire, de más felnőttek is és gyerekek! Kicsik, mint a hordozott templomocska, szemükben különös fények, az ünnep meleg hullámai, mind megannyi tágranyílt csodálkozás. Mire felnőnek, lehet, mi már nem leszünk. Jó esetben csak egy homályos emlék, ki tudja, milyen új világban.
Ne féljetek, örömhírt hoztam. Ne féljetek többé, vidámság töltsön el titeket, mert megszületett a Megváltó. Elkövettük bűneinket, de íme, itt a remény, a lehetőség a megtisztulásra. Ártatlanul, mint a ma született bárány, mint a ma született gyermek, indulhatunk tovább. Az éjszakák mától ismét rövidebbek, a tél vége már a szürke és fagyos láthatáron. Megyünk a fény felé, kifelé a sötétből, a hidegből, a rosszból. Megyünk Betlehembe...