Üzenet - Poruka, Műsor Bartók Béla
és a tánc (világnapja) tiszteletére Tanac Táncegyüttes
PNSZ, 2006. április 24.

Rendező-koreográfusok: Farkas Zoltán
(Harangozó-díjas) és Szávai József

Bartók után, szabadon

A Pécsi Nemzeti Színházban Üzenet - Poruka címmel adott műsort az évek óta folyamatosan kiváló minősítést elérő, és így az ország egyik legjobb együtteseként számon tartott Tanac (ejtsd: Tanac, nem tanak, tanacs vagy bármi más). Horvát kisebbségi, amatőr együttes lévén (hasonlóan a színházi struktúrához, a néptáncban is meglehetősen zavaros ez a kategória, egyre inkább azokat nevezzük amatőrnek, akik a profikhoz hasonló színvonalon teljesítenek, csak nem kapnak érte fizetést - ezt a kisebbségi lét már csupán árnyalja) már az is elegendő és színvonalas lenne, ha a színházi műsoruk az egyszerű megoldást választaná. Az együttes szép sorban elővezetné a koreográfiákat, a táncosok megmutatnák magukat a szülőknek, rokonoknak, visszahívnák az öreg táncosokat, fellépnének az utánpótlás korúak - tobzódnának a nemzetiségi lét örömeiben, kis időre elfeledtetnék annak nehézségeit. A Tanac művészeti vezetője, Szávai József, és az est társ-rendezője/koreográfusa, Farkas Zoltán Batyu azonban ennél jóval többet vállal, amikor az estet a Bartók-emlékév jegyében tematizálja. A színpadkép már a kezdetektől jelzi a rendező koreográfusok feltételezett szándékát. A színpad bal oldalán poétikusan megvilágított zongora üres székkel - nyilvánvalóan Bartók helye (ez a tér legdidaktikusabb pontja), a hátteret betöltő vetítővásznon pedig megjelenik az est nyitóképe: hatalmas pipacsmező virít, lángvörös, vakító zöld foltok, reszkető tavasz. De nem ám az édeskés-népies fajtából, hanem a Van Gogh fajtából. (A vizuális háttér, amely Tasnádi József munkája, organikusan egészíti ki a színpadi eseményeket, ellenpontoz, nyomatékosít, korszerűsít.)

Az est A próba című "koreográfiával" indul. Az idézőjel használatát az indokolja, hogy ebben az esetben nem aprólékosan rögzített tánclépések sorozatát takarja a kifejezés, sokkal inkább egy keretet, kanavászt, amelynek csak a főbb pontjai adottak. A biztos pont Farkas Zoltán Batyu, aki "folklór-showmanként" (folklór-sámánként?) vezeti a próbát: jön-megy, kiabál, tereli a táncosokat, irányítja a forgásgyakorlást. A közönség néhány percre beleláthat abba a munkafolyamatba, amelynek általában már csak a végeredményét kapja. Egy adott pillanatban pedig a néző is részesévé válhat a próbának, ő is bemelegíthet: bonyolult ritmusgyakorlatot kell visszatapsolnunk. Az ötlet izgalmas, a közönség fokozatosan, észrevétlenül vonódik be a világukba, ám a megvalósítás kissé hosszúra sikerült, körülbelül a kétharmadánál elfárad a "próba", elfogy a gondolat - talán érdemes a későbbiekben szorosabbra fogni.

A próbahelyzetből szinte észrevétlenül kezdődik az első "hivatalos" műsorszám: a három táncos botokkal gyakorol egy-egy figurát, abbahagyják, megismétlik, Batyu irányítja őket, a háttérben a vásznon az eredeti adat-közlők táncolnak - némán. Hol egybeolvad a vetített kép a táncosok mozdulataival, hol szétválik, egyszer azonban Batyu csak ennyit mond: "Akkor kezdjük!", a tánc pedig megszületik, a három férfi - három eltérő karakter - erősen, határozottan uralja a teret, kihasít belőle egy-egy szeletet a botokkal. A háttér megváltozik, a korábbi, autentikus néptánc-dokumentumot egy geometrikus, vektorokat ábrázoló figurasor váltja fel - Oskar Schlemmernél láthatunk hasonlót. Az áthallás nyilvánvaló: tényleg a tánc születésénél, a mozdulat eredeténél vagyunk jelen, amikor a testre ható ellentétes erők harmóniába rendeződnek.

A román táncok közül kiemelkedik a Topogós, Farkas Zoltán és Tóth Ildikó előadásában. Profik. Egy férfi és egy nő, akik értik egymás minden rezzenését.
A Bartók 44 címet viselő máramarosi táncokból összeállított koreográfia az egyik legrégebbi a Tanac Bartók-táncai közül. Míg azonban eddig meglehetősen kilógott az együttes repertoárjából, a mostani tematikus esten végre a helyére került, belesimul a műsorba. A háttér-vetítés ennél a koreográfiánál a legizgalmasabb, leginkább provokatív: a sötét tónusokkal komponált képen hegedűk rakódnak egymásra, megsokszorozódnak, majd éles kontúrokkal "kivágott", kétdimenzióssá tett, viseletbe öltözött emberek fotói hullanak, csúsznak lefelé a vásznon, mint papírból készült öltöztetőbabák - "olvadó Chagall".

Az első rész a román táncok után bolgár koreográfiákat, zenéket, énekeket tartalmaz. A bolgár folklór feldolgozása alapvetően a számunkra is (túl jól) ismert szovjet Mojszejev koreográfusi iskolájának nyomait viseli magán: hangos, egybehangzó "hej-hopp", a tánc végén elmaradhatatlanul az ég felé lendülő kezek, kipirult, (kötelezően) mosolygó arcok, mézeskalács-boldogság, kicsit sem titkolt hatásvadászat. El kell ismerni ugyanakkor, hogy ez a koreográfiai iskola rendkívül közönségbarát - dinamikus, lendületes, magával ragadó. A táncosoktól pedig rendkívül virtuóz tánctudást és koncentrációt követelnek a show-elemekben bővelkedő koreográfiák. A Tanac táncosai azzal teszik ellenállhatatlanná ezeket az egyébként meglehetősen didaktikus táncokat, hogy szemmel láthatóan tényleg élvezik. Aki pedig az elmúlt ötven-hatvan évben Mojszejev táncaiból véletlenül még nem tanulta meg, az megtanulhatta az ezredfordulón Michael Flatleytől a tételt: a folklór és a show összeházasítása biztos siker. A "bolgár blokk" legmegkapóbb pillanatai azonban nem a tánchoz kötődnek, hanem az énekhez. A táncok között a Tanac Trió énekel, amelynek kapcsán e kritika írója azt a - fiziológiailag talán kevéssé helytálló - megállapítást teszi, hogy Radó Júlia, Popovics Andrea és Vélin Veszna hangját az ember a gerincével hallja. Ebből cd-t kellene készíteni. Például az őket kísérő, fiatalokból álló Vizin zenekarral közösen, akik Végh Andor vezetésével egyre magabiztosabbak.

A zene folytatódik, szűnik a tánc egy kis időre: Bartók üres székét Király Csaba Liszt-díjas zongoraművész foglalja el, Farkas Zoltán ütőgardonnal érkezik. Allegro barbaro két hangszerre, két mesterre. Barbár duett, tömény és erős Bartók-esszencia.
Az első rész utolsó száma a Temestől Marosig. A Tanac monumentális tánca összefoglal, áttekint - megelevenedett, személyessé vált képes történelemkönyvként tárja elénk a két folyó közötti területen egymás mellett élő/élt emberek, népcsoportok hagyományait. Szávai József többszörös fesztiváldíjas koreográfiája egyszerre idéz és megjelenít. Áramlás, emelkedik-süllyed, a táncosokon pedig érezhető a megkönnyebbülés, hiszen a nehezebb, nagyobb koncentrációt igénylő táncokon túl vannak, itt már felszabadultan táncolnak, összeáll, szétválik a kóló.

Ha az est első része kísérlet a bartóki hagyomány huszonegyedik századi megfogalmazására, akkor a második rész a "tiszta forrás". Jól bejáratott, biztonságos, hagyományos folklór-számokból épül fel ez a rész, a lázas-izgalmas háttérvetítés pasztell "háttérhangulattá" szelídül. Ezeken a táncokon érezhető a rutin: ha álmunkból keltik fel a táncosokat, akkor is eltáncolják. A nehézség éppen ebben áll: újra és újra megtölteni élettel ezeket az egyébként ezerszer eltáncolt koreográfiákat. A második rész első három tánca ennek a rutinnak esett áldozatul: a Tanac Drávamenti horvát lakodalmasa ez alkalommal a szokottnál jóval vissza-fogottabb, halványabb volt, a hasonlóan a Nyírség Dörzsölőjéhez és a Válaszút Vert kezes című táncához, amely intenzitásában ugyan felette állt a korábbiaknak, de ezt is a feladatmegoldás hűvös korrektsége fémjelezte.

A második rész egyik legerősebb száma a Tanac Bunyevác tánca. Ez a koreográfia a néptánc egyik lényegi vonására mutat rá, arra hogy egy nép(csoport) saját tánca nem pusztán mozdulatok jellegzetes módon egymás után következő sorozata, hanem magatartás (sőt: maga-tartás): a nő-férfi viszony kivetülése viseletre, lépésre, ritmusra, egymás közötti távolságra. A Tanac táncosai képesek úgy tolmácsolni ezt a táncot, ahogy azt kell: méltósággal, könnyedén. Életre kelt csipke. Finom, légies, virtuóz.

A műsor befejező szakasza pedig nem más, mint egyetlen, végeérhetetlen Balkán-fieszta. A Válaszút híres koreográfiája, a Jön a Balt Orient, a Tanac-Nyírség közös Rományosa, a gernyeszegiek Sebes cigánytánca, végül pedig a Tanac Bosnyák búcsúbál című tánca nem válik el élesen egymástól, összemosódnak, szinte átfolynak egymásba a különböző - eredetileg különböző területeken, országokban kialakult - táncok. Ez a rész már a felszabadult örömtánc, amelyben mintha egymásra licitálnának a táncok, táncosok, a végsőkig képesek fokozni a fiesta-hangulatot.

Aki végignézte a háromórás műsort, meggyőződhetett arról, hogy a Tanac nem csupán együttes, hanem sokkal inkább szellemi, érzelmi, kulturális közösség. Jó csapat - ami pedig a férfi táncosokat illeti, a Tanac-csapat minimum két csatárral játszik: Sztanics Balázs virtuóz technikai tudását Takács Róbert magával ragadó színpadi jelenléte egészíti ki.

A Tanac-est - címéhez híven - valóban Üzenet: leckét, gondolkodnivalót ad mindenféle egyébként megfoghatatlan (egyre megfoghatatlanabb) fogalmakból, mint (multi-) kulturális fővárosság, Bartók-év, tradíció, szakmai maximalizmus. Szávai megnyugtató üzenete - és a kritikus megnyugtató üzenete Szávainak: a munka nem hiábavaló.

Rosner Krisztina