DUSNOKRÓL
Már az egész vármegyét bejártam,
de szebb falut én mégsem találtam.
Legkedvesebb nekem Dusnok maradt,
mert itt mindig öröm és vigalom,
minden nap mintha búcsú lenne,
Pünkösd napja avagy keresztelő.
Mindezekért gyere el Dusnokra,
vár itt reád Jankó és Anóka.
Koprivánácz István (1896), Dusnok
Gyűjtötte: Mándity Zsivkó
Fordítás: Szávai József
E verses sorok azt akarják mondani: Jöjj, vándor, a mi településünkre, ahol férfi és nő, öreg és fiatal egyaránt vár rád. És valóban így van. Amikor meglátogattam a kedves Dusnokot, minden lépésnél megtapasztaltam e nyelvünkön és nevünkön élő egyszerű emberek jóindulatát és vendégszeretetét. Az említett év nyarán szerencsém volt sok idős emberrel találkozni, sőt több olyan idős asszonnyal is, akik magyarul alig vagy egyáltalán nem tudtak. Az ő tájnyelvi horvát nyelvük (még idegen szavakkal nem eltorzítva) igazi élvezetet jelentett számomra.
Miközben elsősorban néprajzi anyagot gyűjtöttem, nem mulasztottam el megkérdezni adatközlőimet arról sem, mit tudnak őseik származásáról és betelepülésük idejéről. A legtöbb válasz szerint ezt nem tudták, illetve azt mondták: „Azt beszélik, hogy a mi öregeink valamikor nagyon régen Horvátországból jöttek.”
Találkoztam azonban két nyolcvanéves férfival, akik egymástól függetlenül többet tudtak. Jozelja Belja (Jozušev) ezt mondta nekem: „A mi népünk Jankovci-ból jött, Szlavóniából.” Ezt az állítást dédnagyanyja imakönyvében található feljegyzésre alapozta. Amikor az asszony meghalt, az imakönyvet sajnos a koporsóba tették, és vele együtt eltemették. Mivel Jozelja nagyapja a helyi nazarénus közösség vezetője volt, több régi horvát Bibliát és imakönyvet birtokolt, amelyek közül kiemelem Daničić Ószövetség-fordítását 1867-ből, Blaž Modrošić Isusovka című könyvét (Temesvár, 1871) és Marijan Jaić Vienac bogoljubnih pjesama című művét (Budapest, 1909).
A dusnokiak őshazájáról hasonlóan nyilatkozott Petrelja Šantin is, aki erről még gyermekkorában hallott „az öreg szomszédtól, Ivelja Matica Ilinogtól”.
Bár mindketten azt mondták: „Jankovacból, Szlavóniából” (valószínűleg azért, mert a bácskai Jánoshalmát a dusnokiak is Jankovacnak nevezik), biztosan állíthatjuk, hogy itt a szlavóniai Jankovci településről van szó, mégpedig az Stari Jankovci-ról a vinkovcei vidéken.
Vinkovci-tól délnyugatra már a középkor óta található egy ekavicás nyelvjárási sziget, amely 11 települést foglal magában (Andrijaševci, Cerna, Gradište, Ivankovo, Novi és Stari Mikanovci, Prkovci, Retkovci, Rokovci, Šiškovci, Vođinci), amelyek beszéde igen hasonló a Dusnokiéhoz: hangsúlyozás, szinte következetes ekavizmus, šć-hangcsoport használata, főnévragozás, szókincs stb. (ikavicás alakok Dusnokon: divojčica, divojka, divičica, prominjit.)
Ez a nyelvjárási terület egykor bizonyára nagyobb volt, és hozzá tartozott Stari Jankovci is, de lakosságának jelentős része Kalocsára költözött, majd onnan később Bátyára és Dusnokba, miközben új lakosság települt a helyükre, ezért az Stari Jankovci beszéd jelentősen megváltozott, a megmaradt régi lakosság pedig új štokáv ijekavicás jellegzetességeket vett át.
Ne tévesszenek meg bennünket azok a dusnoki nyelvjárási sajátosságok, amelyek ma már nem találhatók meg az említett nyelvjárási szigeten, viszont előfordulnak az alsó Dráva-vidéken, például az -eji végű középfok (stareji), vagy a női neveknél az -ena végződés (Janjena). Ugyanis e két ekavicás nyelvterület egykor egységes egészet alkotott. A törzsnemzettől teljesen elszakítva a dusnokiak (akárcsak a bátyaiak) megőrizték régi nyelvi sajátosságaikat, míg rokonaikat Vinkovci környékén külső hatások érték.
A dusnoki horvátok származásának feltárásában a családnevek is segítségünkre vannak. Vinkovci-tól északnyugatra található Koprivna nevű falu, amelyből a Koprivanac családnév származik. Ez ma az egyik legelterjedtebb név Dusnokban, és megtalálható Stari Jankovciban és két közeli településen is. A Horvát Köztársaság családnévlexikona (1976) megerősíti, hogy a Jagica vezetéknevű személyek Stari Jankovciban élnek, és tudjuk, hogy ez Dusnokon is az egyik leggyakoribb név.
Mindkét faluban, Dusnokon és Stari Jankovciban, találkozunk a következő családnevekkel is: Berta, Bertić, Balaž, Dudaš, Jakšić, Maroš, Matanov, Matić, Pavo, Perić, Tomša.
A gyakori dusnoki Hodovan családnév viselői megtalálhatók Stari Jankovci környékén (Svinjarevci, Vinkovci, Vukovar). Néhány jelenlegi és korábbi dusnoki családnév előfordul a közeli Vinkovci-ban is: Giljanović, Jagodić, Kopač, Marčeta, Matanić, Mateka, Mateković, Mihin, Perjan, Paviša, Valić; a Pavišić név pedig a közeli Cernában, a Figuričin Ivankovóban.
E települések lakói mind a horvát nép sokac ágához tartoznak, ezért nem lehet kétség afelől, hogy a múltban a dusnokiak is sokacnak nevezték magukat — egészen addig, amíg az államhatalom a 19. század közepén rájuk nem kényszerítette a „rác” megnevezést (noha sem nyelvük, sem szokásaik, sem vallásuk nem köti őket a szerbekhez). Így nevezik ma a dusnokiakat rácoknak, nyelvüket pedig rác nyelvnek.
Az egyházi dokumentumok viszont szinte következetesen ilíreknek nevezik őket, amely megnevezés alatt horvátokat értettek. Antunović „Razprava…” című művében olvashatjuk, hogy Dusnok lakói 1762-ben sokacok és magyarok voltak, míg 1882-re már mind sokac; 1773-ban a faluban az „illír”, azaz horvát nyelv uralkodott (Lexicon universorum regni Hungariae locorum populosorum); egyházi források szerint 1783-ban Dusnokon kizárólag horvátok éltek (D. Barth: Dusnok és papja. In: Dusnoki tanulmányok, 1999); A. Valyi történész szerint Dusnok horvát falu („horvát falu”), továbbá „colonia Dalmatica”, azaz dalmát telep (Magyarország leírása, 1796), ami azt jelenti, hogy az ott élő magyarok ekkorra már teljesen elhorvátosodtak; S. Katona pedig azt írja, hogy Dusnokon ilírek és magyarok élnek (Historia Metropolitanae Colocensis, 1800); E. Fényes 1851-ben azt állítja, hogy dalmaták lakják (így nevezte egyébként a Magyarországon élő horvát etnikai csoportok többségét).
A 19. század végén Dusnoknak 654 háza és 3443 lakosa volt, akik mind sokacok — írja Ilija Kujundžić helyi plébános (szül. Szabadka, 1857). S. Borovszky 1910-ben szintén sokacként említi őket, és így szerepelnek P. Pekić (1930) és M. V. Knežević (1931) műveiben is. Néhány mai szerző viszont tévesen a bunyevácok közé sorolja őket.
A dusnokiak betelepüléséről szóló írott emlékek igen szűkösek. A „Glas koncila” katolikus hetilapban (1981, 17. szám, 6. oldal) olvashatjuk, hogy 1491-ben László király a Vinkovci környéki teljes területet a kalocsai érsekségnek adományozta, így nem kizárt, hogy az érsekek már akkor áttelepítettek ottani földműveseket bácskai birtokaikra — vagy éppen fordítva.
P. Pekić azt írja, hogy 1660-ban Dusnokot horvát sokacok telepítették be (102. oldal). Tudjuk, hogy Dusnok 1639-ben még lakatlan puszta volt, ezért nagy valószínűséggel még a törökök telepítették ide őket, hogy műveljék a földet, ellássák hadseregüket élelemmel és adót fizessenek. (Egy dusnoki lakos, Išvelja Karasin egy olyan legendát mesélt el nekem, amely szerint két jövevény, Gabrelja Matić és Matok Perić megölte a török hadvezért és felszabadította a falut.)
Más források szerint a falu a 17. század közepén jött létre, amikor az emberek itt, a mocsarak és erdők között találtak menedéket (S. Borovszky). 1686-ban Dusnokot „illír”, azaz horvát plébániaként említik (Antunović), de 1690-ben mindössze három lakosa volt, ezért nem is adóztatták. J. Erdeljanović szerint Dusnok a 17. században részben „dalmát” falu maradt.
1715-ben 11, 1720-ban 23, 1728-ban 39, 1744-ben 69, 1760-ban pedig 129 adófizető lakott a faluban. Az egyházi anyakönyveket 1736-tól vezetik, amikor Nikola Pastorčić volt a plébános.
Az említett anyakönyvekben 1741 és 1752 között a következő családnevek viselőit említik „dalmátként”, azaz horvátként:
Balo, Baxy (Bazi), Belya, Bencze, Benczin, Berta, Csikós, Deman, Eleki, Fekete, Hegdics, Hodovan, Ivanacz, Jagicza, Jakso, Jambrus, Kapitány, Kelemen, Kernya (Krnja), Komar, Konyar, Koprivanacz, Kovács, Kyss, Matan, Matich, Matika, Nagy, Pajtás, Pavissa, Pavula, Periar (Perjar), Perich, Perusich, Pintér, Puzder, Racz, Radicsits, Rogacs, Ruppa, Scrapac (Škrapac), Sipos, Sivko (Živko), Szitar, Szudar, Tomasko, Tomsa, Tóth, Varga.
Itt feltűnnek jellegzetes magyar családnevek is; viselőik a helyben talált őslakosok lehettek, vagy olyanok, akik korábban Stari Jankovciban éltek, ahol régen és ma is él magyar lakosság, sőt olyanok is, akik például Asztalos, Balog, Tót vagy Varga nevűek — ezek Dusnokon is gyakori nevek.
Ugyanebben az időszakban Fekete, Kapitány, Tót és Varga neveket a magyarok („Hungara”) között is felsorolják, továbbá: Andreas, Asztalos, Balog, Bognár, Bovári, Csanádi, Csany, Facskó, Mihály, Moramarosi, Novák, Sipos és Szikora. Hasonló megosztást találunk a kalocsai érsekség 1750-es sematizmusában is, amely szerint a „dalmátok” száma húszszorosa volt a magyarokénak.
A 17. század végétől egészen 1835-ig Dusnok jobbágyfalu volt a kalocsai érsekség birtokában, 1848-ig pedig a kalocsai főkáptalanhoz tartozott. Terheikről és kötelezettségeikről egy 1768-as jelentés tanúskodik, amelyet Pavo Koprivanac esküdt és Matija Mandić jegyző írt alá:
„Kötelesek vagyunk 60 kazal szénát adni, fát vágni és szállítani, a gabonát csépelni, rostálni és a Dunához szállítani; kerítésekhez 250 karót adni és 500 köteg vesszőt fonni; évente 1200 köteg nádat szolgáltatni. Van kis szőlőnk, tűzifánk és építőfánk, valamint nádunk, és halászhatunk is. Fél mérföldre lakunk a Dunától. Ha a Duna nem árad ki, gyümölcsöseink és kertjeink vannak, valamint legelőink a szarvasmarhák számára. Földjeinket akkor művelhetjük, ha a Duna nem önti el. Sertéseinket makkoltathatjuk. Az árvizek gyakran elpusztítják földjeink nagy részét, mocsarak között lakunk. Kilencedet fizetünk minden őszi és tavaszi gabonából, zöldségből, gyümölcsből és méhből.”
Ebben az időben (1760) Dusnokon 113 jobbágy élt, akik 172 ökröt, 83 lovat és 181 tehenet tartottak.
1760-ban már iskola is működött a faluban. Tanítója a már említett Matija Mandić volt, aki egyúttal kántor és falusi jegyző is volt. Az oktatás nyelve horvát volt egészen az 1880-as évekig, amikor azt betiltották.
A nemzeti jogok csorbítása miatt az egyházban egyes dusnokiak a 19. század végén elhagyták a katolikus egyházat, és felvették a nazarénus hitet. Az elnemzetietlenítés olyan mértéket öltött, hogy a mi népünket arra kényszerítették (különösen az 1890-es években), hogy családneveiket elmagyarosítsák, például:
Cerević → Cserháti,
Drobljen → Deli,
Đuraković → Gyulafalvi,
Fačko → Fehérvári, Földesi,
Hodovan → Hatvani, Hortobágyi,
Jagica → Jánoshegyi, Jóházi,
Koprivanac → Kecskeméti,
Mihaljević → Mándoki,
Miho → Mátrai,
Paviša → Péterházi,
Pejo → Palotai,
Perić → Pétervári,
Rogač → Rózsás, Réti,
Tomaško → Tamási, Tatai,
Vidaković → Városi.
(Mivel ez a jelenség minden településünket érintette, kívánatos lenne ezzel a témával külön is foglalkozni.)
Az egyházi és állami hatóságok egykori mostoha bánásmódja nemzetiségünkkel szemben oda vezetett, hogy — jóllehet az iskolában tanítják a horvát nyelvet, és a horvát kisebbségi önkormányzat példamutató tevékenységet folytat — ma már a dusnoki fiatalabb nemzedékek között ritkán találunk olyat, aki beszéli nagyapái nyelvét.
(Mándity Zsivkó)