Kitanics Máté: Baranyai horvátok (részlet a Ph.D értekezésből, 2014)

Az egykori Baranya vármegyében főként bosnyák és sokac horvátok éltek. A baranyai bosnyákok, akárcsak Somogy megyei rokonaik, többségében Észak-Bosznia területéről érkeztek. Egykori és mai településeik közé Németi, Kökény, Áta, Pécsudvard, Pogány, Szalánta, Szemely, Szőke és Szőkéd tartozik. A felsorolt kisebb helységeken túl, történetük Pécsett és Szigetváron is nyomon követhető egészen a 20. század első feléig. Ezek a közösségek a polgárosodás erősebb hatása miatt azonban korábban asszimilálódtak falusi társaiknál, ugyanakkor az általunk vizsgált korszakban, a 17-18. században jelenlétük e városokban bizonyos.

A sokacok a bosnyákokhoz hasonlóan szintén Boszniából, de annak középső részéről, illetve Szlavónia keleti feléből telepedtek be megyénk területére. Migráns csoportjaik többek között Alsószentmárton, Belvárdgyula, Beremend, Birján, Erdősmárok, Hercegszántó, Kásád, Kátoly, Lothárd, Lánycsók, Magyarsarlós, Monyoród, Maráza, Mohács, Nagykozár, Olasz, Siklós és Versend településeket szállták meg. A baranyai horvátok közé tartoznak azok a sokacok is, akiknek településterülete az egykori pélmonostori és a baranyavári körzetekben, ma Horvátország területén helyezkedik el. Ezek a drávaszögi sokacok Duna menti csoportját alkotják, míg a Dráva mentiek közé általában az említett Kásád, Alsószentmárton és Beremend lakosságát sorolják.

A sokac és a bosnyák csoportok közötti határ, bár a szakirodalom által elvileg jól körülhatárolt, számos esetben nem olyan egyértelmű, mint azt néhány mű alapján hihetnénk. Egyesek a bosnyákok folyamatos „elsokacosodásáról” tesznek említést, és úgy tűnik, a két etnográfiai csoport közötti választóvonal mentén elhelyezkedő falvak (Nagykozár, Szemely, Magyarsarlós) esetében többször is tetten érhető egyfajta kettősség. A keveredési folyamat nem lehet kizárt már a 18. században sem, és hozzá kell tennünk, nem csak ezeken a településeken. Mindenképpen szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a bosnyák és a sokac „kategóriák” létrejötte az írott források szintjén jórészt a 19. és 20. századra tehető, az azt megelőző időszakokban ezeket a csoportokat leggyakrabban a már említett illír, dalmata, horvát stb. jelzőkkel illették. A lokális identitás így az általunk vizsgált időszakban nem, vagy csak erős korlátokkal követhető nyomon.

Katolikus szláv lakosság a középkor folyamán is jelen volt a megye területén. Életükben, akár a többi etnikum esetében, jelentős változást hozott az Oszmán Birodalom betörése, majd Pécs 1543. évi eleste. A hódítást követően a város és tágabb körzete rövid ideig ütközőterületen helyezkedett el, de Szigetvár 1566. évi elfoglalásával, majd Kanizsa 1600. évi elestével ez a nyomás előbb enyhült, majd megszűnt, és csak a visszafoglaló háborúk időszakában jelentkezett újra. A helyben maradt és a török által beköltöztetett katolikus népesség helyzetét nehezítette, hogy a pécsi püspök, a káptalan és a papság a török hódítással párhuzamosan elmenekült, helyüket a Hódoltság időszakában itt is missziós tevékenységet vállaló boszniai ferencesek, jezsuiták és világi papok igyekeztek betölteni.

Migrációs szempontból első, korai korszakunkat a 17. század elejétől a század harmadik évtizedéig datáljuk. Ennek a korai szakasznak a kezdő időpontját az 1610-es évekre tesszük, ekkor bukkannak fel ugyanis bizonyíthatóan nagyobb számban a megye területén az első adatok a katolikus délszláv közösségek egyházi életével kapcsolatban. 1613-ban a pécsi katolikus bosnyákoknak már saját papjuk volt Nikolić Radobilj Stjepan személyében, miközben azt is tudjuk, hogy a város környékén az 1620-as években mintegy 30 kisebb délszláv katolikus közösség működött. Pécs mellett az a Mohács is az elsők között jelentkezett a forrásokban, ahol az 1610-es években Don Matkovich Simon világi pap fejtett ki jelentősnek mondható tevékenységet. Működéséről a dalmát utazó Grgicsevich Atanasije is beszámolt Budáról Banja Luka felé tartó útja során.

Masaricchi Petrus apostoli küldött adatai szerint, aki 1623-ban és 1624-ben a teljes baranyai területet bejárta, a mohácsi központhoz tartozóan Matkovich mintegy 5000 fő katolikus hívőről gondoskodott a környéken, miközben iskolát is tartott fenn papnövendékei számára. Utazásai során a horvát nyelven prédikáló apostoli küldött a Lőcsön (Luč) szolgálatot teljesítő boszniai ferencesről is feljegyzést készített, miközben azoknak a pécsi jezsuitáknak a megemlítéséről sem feledkezett meg, akik a hívek ellátásán túl mintegy 30 fiatal oktatását-képzését is biztosították. A dokumentumok és a fennmaradt levelek alapján itt a tanításért elsősorban a horvát jezsuita Cvetich György felelt. Mintegy kettő évtized mú1va, 1642-ben az egyházi iratokban az említett Lőcs mellett már Hercegszöllős (Kneževi Vinograd) is felbukkant, mint ahol Lukács (Luka) és a ragusai Péter (Dubrovčanin Petar) látta el a katolikus híveket.

A 17. század harmadik évtizedéig terjedő első migrációs szakaszunk lezárultával, a 17. század közepén (1645-1655) a Bácskai területen túl Baranya megyét illetően is egy nagyobb mértékű betelepedéssel számolhatunk. Ennek keretén belül egyes boszniai zárdákból mintegy 2000 családot vezettek át a boszniai ferences atyák a hódoltsági területekre. A Boszniából érkező hívek baranyai letelepítése itt elsősorban az Ibrisimovich Marin belgrádi püspök által egyházlátogatási körútján 1649-ben felkeresett, és tömegesen bérmálásban részesített katolikus délszláv hívek által lakott Lőcsön, Bólyban, Dályokon és Bezedeken történt meg. Benlich Matija püspök 1664. évi bérmaútján Bólyon túl az eddig nem említett Izsép (Topolje), Darázs (Draž) és Szajk plébániáit is érintette. A 17. század második felének elejére tehát az első kettő migrációs szakasz eredményeként, világosan kezdett körvonalazódni azoknak a településeknek a köre (Pécs, Mohács, Hercegszöllős, Lőcs, Bóly, Dályok, Bezedek, Izsép, Darázs, Szajk), amelyek a visszafoglaló háborúk idejének migrációs hullámaival kiegészülve, a 18. század elejére kialakuló baranyai horvát szállásterület gerincét képezték. Ez utóbbi, harmadik migrációs szakasz, amelynek keretén belül nem csak Baranyába, de Somogyba, a Bácskába és a Duna menti területekre is nagyobb számú katolikus balkáni bevándorló érkezett, a baranyai területet tekintve 1686-tól mintegy 1714-ig tartott.

Az említett időintervallumra tehető migrációs csúcs egybeesett a horvát származású, eredetileg Varasd megyei Radonay Mátyás (Radonjić Mátyás) püspökségének idejével (1687-1703). Radonay ugyanis a gazdasági erő pótlására, illetve mint a görög-keletiek és a reformátusok nagy ellenfele erőteljesen szorgalmazta, hogy a püspökségi és káptalani birtokokra katolikus bosnyákok és sokacok tömegeit telepítsék le. A jövevények túlnyomó többsége ennek megfelelően szervezett telepítés útján került új lakhelyére, amelynek eredményeként Pécstől közvetlenül délre egy bosnyák településcsoport alakult ki, illetve délkeletre egészen Mohácsig elnyúlva sokac helységek sorjáztak. Ezeknek a sokac helységeknek a tömbje azután délebbre, a Drávaszögben folytatódott a következő települések felölelésével: Dályok (Duboševica), Izsép, Hercegmárok (Gajić), Darázs (Draž), Kiskőszeg (Batina), Nagybodoja (Podolje), Hercegszöllős (Kneževi Vinograd), Baranyavár (Branjin Vrh), Benge (Šumarina), Lőcs (Luč), Petárda (Baranjsko Petrovo Selo), Torjánc (Torjanci) és Kásád. A felsoroltakon túl Pécs kapcsán megemlíthető, hogy a 17. század elejétől kezdődően bevándorló és megtelepedő boszniai, dalmáciai és horvátországi horvátok, bosnyák és ragusai kereskedők elsősorban a Budai városrészben, a Havi hegyen, a Tettye környékén, a Mindenszentek templománál, illetve a Szent Augustinus templomtól a Felsővámház utcán keresztül a Balokányig tartó részeken éltek.

Az utóbb felsorolt települések közül a Batinától Mohácsig húzódó területen fekvő Darázs, Márok, Izsép és Dályok sokac népességét a szakirodalom egy része bolgár eredetűnek tartja, összefüggésbe hozva az említett települések lakóit a 17. század végi, 18. század eleji paulikánus bolgár exodusszal és magyarországi betelepedéssel. Emellett az anyakönyvek és összeírások átvizsgálása után azt is megállapíthatjuk, ha kisebb mértékben is mint Verőce vármegyébe, a Bácskába vagy a Duna menti területekre, de katolikus bolgárok Baranyában is telepedtek le a Csiprovci-felkelés elfojtását követően (Pécs, Németi, Mohács). Szintén itt kell megemlítenünk a kezdő és végpontját tekintve is konkrét migrációs irányok között, hogy a visszafoglaló háborúk idején a srebrenicai zárdához tartozó hívek egy része Mohácsra menekült. Ezen túl a bólyi uradalmukba a Batthyányak 1701 és 1704 között „pápista ráczokat” telepítettek le.

Az eddigiek következményeként Szita László számításai szerint közvetlenül a Rákóczi szabadságharc előtt Baranyában a 187 magyarlakta és 25 szerbek lakta helység mellett, 64 sokacok, bosnyákok és bunyevácok által benépesített települést találunk. A Rákóczi-szabadságharc megyénk lakosságát ugyanúgy megtizedelte, mint a somogyi vagy bácskai népességet, a rác és kurucjárások ugyanis Baranyából sem hiányoztak. Az 1711. évi szatmári békekötést követően azonban konszolidálódott a helyzet, a menekültek egy része visszatért, miközben újabb telepítésekre is sor került. A harmadik nagy migrációs szakasz zárásaként 1714-ben Ogulin és Brinje környékéről érkeztek bunyevác betelepülők Baranyába. Ezzel a 17. század elejétől a 18. század elejéig tartó Baranyát érintő migrációs hullámok legerőteljesebb része lezárult, ezt követőn elsősorban belső átmozgásoknak lehetünk tanúi. Végül mindezek kiegészítésére fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy Baranya, pontosabban a pécsi püspökség területe volt az egyik központja a szerbeket érintő, később kudarcba fulladt egyházi uniátus kísérletnek (a Velencei Köztársaság és a Határőrvidék mellett). Az általános kudarc mellett azonban kisebb részleges sikerekkel számolhatunk, mivel megyénk területén voltak olyan ortodox csoportok, amelyeket sikerült a katolikus unióra kényszeríteni. Ezzel az egykori szerb és vlach gyökerű, a szerb patriarchátus alá tartozó lakosok részvételére szerettük volna felhívni a figyelmet a tárgyalt baranyai horvát etnikai csoportok etnogenezisében is.

A fentebbieket követően a három nagyobb migrációs szakaszt, a baranyai horvátok betelepedését tekintve fejezetrészünkben a következőket foglalhatjuk össze:

A dokumentálhatóan nagyobb mértékű horvát migráció a megye területén a 17. század legelején kezdődött meg. Ennek, illetve a második nagyobb, 1645 és 1655 közé datálható bevándorlásnak köszönhetően a 17. század második felének elejére kialakult a baranyai bosnyák-sokac szállásterület alapja. Az említett második hullám célterületét Baranya mellett leginkább a Bácska vidéke képezte.
A katolikus délszláv hívek letelepedésének segítésében és lelki gondozásukban a boszniai ferenceseken és a világi papokon túl, az észak-somogyi területekhez hasonlóan a jezsuiták is részt vettek, jóval nagyobb mértékben, mint a Bácskában vagy a Duna menti vidékeken.
A harmadik nagyobb migrációs hullám 1686 és 1714 között zajlott le. Ennek legnagyobb intenzitású szakasza, a telepítéseket szorgalmazó Radonay Mátyás pécsi püspökségének idejére tehető.
A baranyai horvát népesség etnogenezisében az észak-boszniai bosnyákok, illetve a közép-boszniai és kelet-szlavóniai sokacok domináltak. Mellettük a nagyobb városokban, főleg Pécsett, horvátországi horvátokat, illetve ragusai kereskedőket is találunk. Az említett etnogenezist tekintetében nem feledkezhetünk meg a hatásukat tekintve a Bácskainál és Duna mentinél kisebb jelentőségű bolgárok, de az erőszakkal vallási unióra kényszerített szerbek szerepéről sem.
A horvát lakosságot ugyanúgy, mint Baranyában és Somogyban, a Rákóczi szabadságharc alatt érzékeny veszteségek érték. Ezt követően azonban a menekültek tekintélyes része visszatért településeire, miközben az utolsó nagyobb betelepedő csoportok 1714-ben megérkeztek a Lika északi részén, valamint a Lika és a Gorski kotar között fekvő bunyevác szállásterületről.
A háborús viszonyok és a Rákóczi-szabadságharc lezárultát közvetlenül követő konszolidációs időszak belső átmozgásait tekintve, számunkra a baranyai-bácskai viszonylatban a Duna bal partja felé történő sokac migráció a legfontosabb.